Bemutatkozás

Az első bejegyzés a családi naplóba. Hol is kezdjem? Talán a legelején. Kedves Olvasóm! A történet hosszú lesz, de ígérem, nem a szokványos. Izgalmas és fordulatos.

1990. A válásom után 28 évesen teljesen letettem arról, hogy nekem valaha férjem, családom, gyerekem legyen. Nem volt rossz házasság, de jó sem. A csalódás viszont nagy volt, és egyszerűen azt nem tudtam elképzelni, hogy én még valaha kellek valakinek, és lesz erőm újraépíteni egy kapcsolatot, ami esetleg házassággal végződhetne. Éltem a szinglik független életét, ami néha igen kellemes is tudott lenni. Csak azzal foglalkoztam, hogy abban a pillanatban jól érezzem magam, a jövő nem érdekelt.

Ez így ment három évig, aztán berobbant az életembe Anti, pöfögő koszosszürke trabanttal (ami kis jóindulattal fehér lónak is nevezhető). Akkor őt már 17 éve ismertem, együtt jártunk gimibe, mindig is nagyon jó barátok voltunk, de a mostani találkozás igazi szerelemmé fejlődött. Ekkor fordult meg a fejemben hosszú idő után először, hogy talán mégis? Nekem is lehet családom? Ő egy igazi társ, szenvedélyes szerető, a legjobb barát. Ilyet szoktak az iskolás lányok elképzelni maguknak. Sokat beszélgettünk erről, elmondta, hogy ő nagyon szeretne gyerekeket, máshogy el sem tudná képzelni az életét. Egy németországi közös nyaraláson, amikor még csak nyíladozott a szerelmünk, és még magunknak sem mertük bevallani, hogy mit érzünk, rengeteg templomot, és szép helyet látogattunk meg együtt. Amikor gyertyát gyújtottunk, és kívánni lehetett valamit, én mindig azt kívántam, hogy bárcsak teljesülne az Ő ÁLMA, a család, gyerekek. Akkor még nem tudtam, hogy így is lesz, ráadásul velem. (azért nem magamra gondoltam, mert még mindig nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet, és én tulajdonképpen valamennyire beletörődtem, hogy egyedül fogom leélni az életem)

Baba projekt: azt tudtam, hogy ne lesz könnyű. Az életemben volt néhány év, amikor szerettem volna gyereket, és mégsem estem teherbe, ez jelent valamit. De az álmodni sem mertem, hogy milyen út áll még előttem.

Ide tartozik egy rövid kis mozzanat az életünkből, aminek látszólag semmi köze a tárgyhoz. De valójában ez az eset volt az, ami nekem olyan sok erőt adott, akkor, amikor már már feladni készültem a küzdelmet. Egy szombat dél körül észrevettük, hogy elfogyott a papír a nyomtatóból, pedig nekünk hétfőn reggel egy felhasználói dokumentációt 10 példányban át kell adni. Nyakunkba vettük Kőbányát, és vagy 3 üzletben voltunk. 2-ben nem volt, a harmadik pedig akkor zárt, és már nem engedtek be. Ez olyan 1994-95 körül volt, amikor még nem voltak ilyen hétvégén is nyitvatartó üzletek, szombat délután 2-kor bezárt minden. Anti: "Ott az üzletsor végén még van egy írógép szervíz, rohanjunk, hátha ott lesz papír" mire én: "Ugyan már, elmúlt 2 óra, és különben sem hiszem, hogy tartanak papírt, nem érdemes már rohanni..." mire ő: "nem baj, azért nézzük meg!"

És láss csodát, már éppen zárni készültek, csak éppen volt bent valaki, és épp volt is nekik papírjuk. És akkor megnyugodtam, ha egy ilyen ember van mellettem, akkor bízhatok abban, hogy így vagy úgy, de elérjük a célunkat. És akkor is erőt fog nekem adni és támogatást, amikor nekem már fogy.

Egy év felhőtlen boldogság, ezt kívánom mindenkinek. Ekkor mentünk el először orvoshoz, hogy nézze már meg miért nem maradok én terhes. Kezdődtek a vizsgálatok, kiderült, hogy nekem nem minden hónapban van spontán peteérésem, a páromnak meg nem igazán ragyogóak a sperma eredményei. Műtétet javasoltak. Here visszér. Azt mondták neki, hogy gondolkozzon el rajta, és majd a jövő héten adjon választ. Nem! volt a válasz, nincs ezen mit gondolkodni, mikor mehetek? És még a héten megműtötték. Egy hős volt. Nem altatták, csak helyi érzéstelenítés volt, és a műtét után, kicsit kábán, az volt az első kérdése a dokitól: Mikor lehet a műtét után házaséletet élni? A doki mosolygott: már egy hét múlva, ha bírnak! Hát egy héttel később még csak örült, ha fel tudott ülni, állni, nemhogy házasélet. De azért aranyos volt, nem?

A műtét után neki javultak az eredményei, de mégsem lettem terhes. Ezután egy nehéz időszak következett, most rajtam volt a sor. Leírjam, hogy a mások által nagyra becsült nőgyógyászom milyen hibákat követett el? Először Clostylbegytes kúrával, hőmérős ciklusfigyeléssel teltek a hónapok. Az orvos szerint nem lehetett olyan nagy a baj, mert az irányított szeretkezést ajánlotta. Mikor? A ciklus közepe táján. Ez persze nem vezetett eredményre. Egy év így telt, majd felmerült az inszemináció gondolata. Clostylbegyt, hőmérő, és amikor a legnagyobb az esély a sikerre, akkor apuci spermáival egy kis pohárkában bevágtatunk a rendelőjébe, és ott egy vékony csövön keresztül befecskendezi a méhembe. Ez ugye jól hangzik. A marháknál is így csinálják! (Erről most eszembe jutott egy vicc, amikor az állatorvos éppen sorban inszeminálja a teheneket, sürgős esethez hívják, és néhány tehén kimarad. Az éppen sorra kerülő tehén utána szól a dokinak: Elmegy? Doktor úr, legalább egy csókot!) A bökkenő itt az optimális időpont megtalálása volt. Mert ugye ultrahangos vizsgálat az nem volt. Egyáltalán. Hagyatkozhattunk a hőmérőre, és arra, hogy a doktorunk kedden és csütörtökön rendelt a magán rendelőjében. Például, ha kiszámoltuk, hogy szombaton lenne a peteérés, akkor választott, hogy előző csütörtökön, vagy következő kedden történjen az akció. És mivel a pohárban levő anyaggal nem lehetett sokáig várni, mindig bementünk soron kívül, a váróban nem nagyon szerettek bennünket. Mivel elég sokan voltak még utánunk, úgy kb 5-10 percig maradtam még a vizsgáló asztalom vízszintesen, aztán lehetett hazamenni.

Amikor a negyedik inszemináció ciklusában kiderült számomra, hogy a gyógyszerek ellenére sem volt peteérésem, és mi meg kifizettük az inszeminációt, felmerült bennem a gyanú: így kell ezt csinálni? Biztosan a legjobb kezekben vagyunk mi? Ráadásul volt egy cserfes asszisztensnője, aki mindig szóval tartotta a betegeket. Rengeteget beszélt. Látta, hogy már milyen régóta járunk, és hogy miért. Egyszer teljesen őszintén megkérdezte: Mit kell ezen ennyit görcsölni, fogadjatok örökbe egy gyereket, nemhogy örülnél, hogy nem neked kell megszülni ... Azt hittem elájulok. És ő nem akart bántani, ezt teljesen komolyan gondolta. Persze, aki gyereket akar, ebben a témában nagyon érzékeny. Aki ezt nem élte meg, az nem is tudja, hogy mennyire. És sírva jöttem ki, ő meg nem értette, hogy mi a bajom. Azért nem volt ez a doki annyira amatőr, elküldött hormonvizsgálatra. Az eredményre meg csak vártunk, vártunk, hetekig hónapokig, nem érkezett meg. Egyszer csak felhívta a labort telefonon, és megbeszélte velük, hogy én másnap bemegyek személyesen az eredményért. El is mentem. Ekkor már kb 3 hónap telt el a vérvétel óta. Amikor kiadták nekem a leletet, engem úgy leteremtettek, hogy alig álltam meg a lábamon. Hogy miért mentem olyan soká, és mit akarok én már ezzel a lelettel, a hormon eremények gyorsan változnak pláne ebben a korban! (33 lehettem) Komolyan úgy éreztem, hogy bárki kénye kedvére azt csinál velem, amit akar, teljesen ki vagyok szolgáltatva. Nem elég, hogy hibáznak, még engem hoznak ilyen megalázó helyzetbe, amikor amúgysem olyan rózsás a kedvem.

Jött a váltás, egy barátnőmtől megkaptam a Kaáli Intézet telefonszámát. Anti mindenben mellettem állt, jött volna velem a világ végére is, csak lenne már valami eredmény. Láttam rajta az elszántságot, hogy megtenne mindent, mégsem volt soha türelmetlen. Sőt, amikor én panaszkodtam, akkor ő nyugtatott meg, és adott bátorságot. Emlékszem, először milyen szorongva, félve ültünk a váróban. Meglepett a környezet, semmi gyógyszerszag, semmi kórházi hangulat. És időre mentünk, időre behívtak, alig kellett várni. Az első beszélgetésen egy nagyon kedves doktornő fogadott bennünket, megszokta már, hogy először minden pár így feszeng, nagyon igyekezett, hogy egy kicsit felszabadultabban beszélgessünk a témáról. Vizsgálatok újra. Volt már négy inszeminációm. Vajon átjárhatók a petefészkek? Ki tudja? Mert ilyen vizsgálatot nem csinált az előző doktorom. Megbeszéltük, hogy házi feladat: apa andrológushoz újra, én pedig átjárhatóságira (most nem jut eszembe a tudományos neve talán HSG), két hónap múlva vissza. Anti sikerrel járt, a kisfickók mennyisége és mozgékonysága nem tökéletes, de elfogadható, és sokkal jobb, mint a műtét előtt volt. Én is túl voltam a vizsgálaton, bár annyira nem élveztem a dolgot, az eredmény pedig jó volt, baromi hosszú, kacskaringós petevezetőim vannak, de a végén csak kilépett a hasűrbe a befecskendezett folyadék, vagyis átjárható vagyok. (akkor meg miért nem esem teherbe???)

Visszamentünk a következő megbeszélésre, de már nem a doktornő, hanem egy orvos fogadott. Abban állapodtunk meg, hogy először inszeminációval próbálkozunk, és ha az nem vezet eredményre, akkor jöhet a lombik. Most tudtam csak meg, hogy hogyan kell profi módon inszeminációt csinálni. Annyira élveztem az egészet, hogy nem tudom, hogy ezt vissza tudom-e adni így írásban. Először is nem Clostylbegytet kellett szednem, hanem injekciót kaptam, és a ciklus 8. napján vártak ultrahangos vizsgálatra. Itt jött a következő meglepetés. Készítettek nekem egy névvel ellátott dossziét, amiben minden lelet, eredmény le van fűzve. Amikor megérkezünk az intézetbe, akkor elkérik a tb kártyát, beazonosítanak, előveszik a dossziét. Amikor az orvos fogadni tud, akkor pedig KERESZTNÉVEN szólítanak: Margit, fáradjon a mosdóba, vagy a doktor úr várja. Az is meglepett, hogy amikor csak megbeszéljük a dolgokat, akkor egy olyan irodában ültetnek le, ahol nyoma sincs orvosi műszereknek, szagoknak. Az orvos íróasztalával szemben két fotel (szemben, és nem úgy félre-oldalt, ahogy a Sejtjeink című filmben láttam), tehát az orvossal szemben ülünk, és minden kérdést fel lehet tenni. Vizsgálatra egy asszisztens kísér, felfekszel, LETAKAR, és mikor kész vagy, a dokit csak akkor hívják be. A tüszők méretét vizsgálva, lediktálja az asszisztensnek, aki szép grafikonon ábrázolja a napok függvényében. Pár nap után nagyon klasszul látszik az is, hogy hány van, hogy melyik oldalon, hogy mekkorák, és az is, hogy milyen tempóban növekednek. Vizsgálat után a doki visszamegy a szobájába, ahol addig apával beszélget, amíg felöltözöm, és megyek én is. Megbeszéljük a hogyan továbbot. Nekem úgy 3-4 ultrahangos vizsgálat után meg tudták mondani, hogy ilyen fejlődési ütemben mikor lesz a tüszőrepedés. Előtte éppen 36 órával Choriogonin injekciót kellett kapnom. Ez úgy nézett ki, hogy pl szombaton 11-kor inszemináció, akkor csütörtökön este 11-kor kellett kapnom a szurit. Az inszeminációra apát egyben kellett vinni, más szóval az anyagot nem pohárkában, zsebben, hanem ott az intézeten belül biztosítottak neki kultúrált lehetőséget arra, hogy "ondót nyerjen". Ezen a profizmuson, ezen a pontosságon teljesen el voltam ájulva. És nagyon élveztem, hogy amikor én voltam soron, akkor igazán velem foglalkoztak. Nem csak úgy félvállról, nem kellett senki előtt bemennem, mindenki annyira kedves és megértő volt, hogy a kezdeti szorongás nagyon hamar elmúlt. És maga az inszemináció! A műtőben zajlott, az öltözőben adtak hálóinget, steril papucsot, és még közvetlenül a felhelyezés előtt még egyszer megnézték, hogy megvannak-e még a tüszőcskéim! És nem rúgtak ki azzal, hogy másnak is kell a hely, legalább egy órán keresztül feküdnöm kellett a pihenőben, apa fogta a kezem, és a falon nézegethettük a Kaáli babákról készült fotókat. Asszisztens limonádéval kínált.

A profizmus ellenére az inszeminációk itt sem sikerültek. Én már annyira megszoktam a negatív teszteket, kezdtem beleélni magam, hogy nekem tényleg nem lehet gyerekem. Örültem nagyon a lehetőségnek, hogy nem 30 évvel ezelőtt élek, hanem most, és biztos voltam benne, hogy minden lehetséges utat végig fogunk járni, de kezdtem megszokni, hogy nem sikerül. (nem feladni, azt már nem) Csak Antit sajnáltam nagyon. Tudtam, neki mennyire fontos lenne, és mennyire szeretné. Rajta érdekes módon nem láttam a csüggedést, elkeseredést. Csalódás az mindig volt, de olyan gyorsan látta a további utat, hogy nem kétséges, folytatni kell. (hol van még a szombati 2 óra, a záróra)

Nem tudom más babára vágyóval hogy van ez, de kezdtem elfordulni a gyerekektől. Nem szívesen mentem olyan helyre, ahol gyerekek voltak, mert nagyon fájt. Szerencsére, amikor ezt észrevettem magamon, akkor jól letoltam magam: "Nem vagy te normális, ahelyett, hogy más gyerekének a szagával pótolnád a gyerekhiányo­dat, játszod itt az eszed, játszod a megsértettet, a kitaszítottat. Kire haragszol? A sorsra? Csak magadra haragudhatsz, ha ilyen hülye vagy!" Szóval először erőltetni kellett, aztán már ment magától a nyitás. Nyitott lettem a gyerekekhez, és kihasználtam minden lehetőséget arra, hogy akár babát tartsak a kezemben, akár csak a közelükben legyek. Szívtam az illatukat, a dumájukat, hagytam, hogy a lelkük tisztasága "tisztítsa" az enyémet. Nem haragot éreztem azért, mert nekem (még) nincs gyerekem, hanem ellenkezőleg, örömöt, hogy annak ellenére, hogy nincs, mégis van benne részem, és sok sok örömöm.

Talán ennek is köszönhető, hogy a teraszunkat körülvevő játszótérről megismerkedtem egy tündéri 6 éves kislánnyal. Mazsi, elbűvölő, szeretnivaló gyerek, szívesen fogadta, hogy lett egy második mamája és papája, és szerencsére a szüleik sem vették rossz néven, hogy időnként elvittük őt és a testvérét szánkózni, moziba, cirkuszba. Vagy csak átjöttek és meséltünk nekik mesét, vagy labdacsatát vívtunk a játszótéren. Annyira jó volt! Bárhová mentünk, azt hitték, hogy a mi gyerekeink. Mi meg persze büszkék voltunk amikor a moziban az izgalmas résznél a mi kezünket szorongatták, meg amikor csillogó szemmel mesélték az igazi szüleiknek az élményeket. Nagyon sok szeretetet kaptunk ezektől a gyerekektől, főleg Mazsitól. Ez olyan érzés lehet, más gyerekét ennyire szeretni, mint mikor örökbefogad az ember egy gyereket. Annyi különbséggel, hogy itt felelősség nélkül, kizárólag arra a pár órára kaptuk meg őket, probléma nem igazán volt, öröm, gyerekszag viszont annál több... Gyerekcsacsogás töltötte be a lakást, társasjáték, kártyapartik. (nem ragozom tovább)

A másik mozzanat, amit itt meg kell említeni, hogy a Kaáli intézetben, egyszer csak találkoztunk azzal a nőgyógyásszal, aki éppen a mi lépcsőházunkban lakik, fölöttünk a negyediken. Nagy volt a csodálkozás, ő nem tudta, hogy mi ezzel a problémával küzdünk, mi meg nem tudtuk, hogy ő pár napja már ott dolgozik a Kaáli intézetben. Innentől kezdve nem volt kérdés, hogy kihez fogok járni. Nagyon jó érzés volt, hogy az orvosom egy régi ismerős, és minden gátlás és szorongás mehet az asztal alá... Erre az időszakra esett az orvosi kezelésben az első IVF gondolata. (in vitro fertilizáció, azaz méhen kívüli megtermékenyítés, köznyelven lombikbébi)

Tovább kell lépni, mivel 6 inszemináció nem volt eredményes, meg kell próbálni a lombikot. Én teljesen rábíztam magam az orvosomra, megbeszéltük a gyógyszeres kezelést, (nem baj, ha tűpárna leszel? persze, hogy nem baj...) szuri minden nap, volt olyan, hogy 2 félét kaptam a hasamba, és egy harmadikat a faromba. Én ezt is élveztem, mert most végre éreztem, hogy történik velem valami. Nem voltak hisztis megnyilvánulások, semmilyen mellékhatást nem tapasztaltam magamon. Közben persze homokvárat építettünk a játszótéren, és a gyerekekkel kirándulni mentünk a budai hegyekbe. Sajnos a stimuláció nem alakult a legfényesebben, az első ultrahangon nem láttunk semmit! Megemelték a szuri adagot, és két nap múlva mentem újra. Ekkor már látszott egy darab icipici tüszőcske, ami szépen lassan elkezdett növekedni. Elég hosszúra sikeredett a gyógyszeres kezelés, de a végére lett egy szép nagy, és még egy picike tüszőm. Nem valami fényes eredmény. Fel is tették a kérdést, hogy egyáltalán folytassuk-e. Ilyen kevés tüszővel érdemes nekifogni az IVF-nek? Hát persze, hogy érdemes! A punkció során két petesejtet nyertek, amiből csak az egyik termékenyült meg és kezdett osztódni. Én ennek az egynek annyira örültem! És újra feltették a kérdést, hogy ezzel az eggyel elvégezzék a visszaültetést? Általában két három embriót tesznek vissza, és akkor sem túl nagy az esély. De egy? A válasz egyértelmű volt. IGEN. Persze nem sokkal biztattak, pihenjek, vigyázzak magamra, de igazán nem sok reményem van.

Ezzel az útravalóval az esélytelenek nyugalmával telt el a két hét a tesztig, persze, majd pont nekem fog elsőre sikerülni... Magát a beavatkozást nagyon élveztem. Semmi félelem, vagy rossz érzés nem volt bennem. Az ember megszokik egy beteghez való hozzáállást az egészségügyben. Hogy rohangálni kell a leletekért, és még jól le is szúrnak, hogy miért nem mentél előbb, vagy neked kell az orvosi rendelési időhöz igazodnod, stb. Itt viszont mindenki értem volt! Hétvégén is, bármikor. És nem tárgynak tekintettek, hanem „Margit" voltam, és mosolyogtak, és mindenki azon túl, hogy tisztességesen végezte a munkáját, kedves volt velem. Nem azt éreztették velem, hogy mekkora szívességet tesznek, hanem minden odaadásukkal értem voltak. És még azt is észrevettem, hogy az a "drukk", amit átadtak, az őszinte volt. Két hét izgalom, várakozás. Nem idegesség, nem nyugtalanság, hanem igazi örömteli várakozás. Én annyira nem hittem, hogy sikerülni fog, hogy egyáltalán nem vigyáztam magamra. Pontosabban mindent úgy csináltam, mintha nem történt volna semmi. Persze a tiltott dolgok, lovaglás, hullahopp karikázás és társai nem voltak, de azokat egyébként sem szoktam csinálni. Az embrió transzfer napján moziba mentünk, másnap volt egy farsangi mulatság, ahol bizony táncoltam egyet-kettőt, jó Anti nem dobált a feje felett, de nem is ültem végig. A harmadik napon úgy emlékszem tettünk egy közös sétát a budai hegyekben, együtt Mazsiékkal, jó idő volt, és nagyon jól éreztük magunkat. Szóval nem feküdtem.

Persze jellemző rám, hogy a két hét leteltével nem volt bátorságom tesztelni. (olyan jó volt az a tudat, hogy esetleg, mégis, talán...) Még másnap sem lett volna, csak az orvosom már annyira kíváncsi volt, hogy mi van, hogy nagy nehezen rászántam magam, és ott az intézetben megcsináltam a tesztet. És nem hittem a szememnek, a teszten ott volt a két szép kövér csík! Mit jelent ez? Azt, hogy terhes vagyok? Leültettek egy üres szobába, és amikor az orvosom bejött, és látta, hogy sírok, azt hitte, hogy nem sikerült. Már épp kezdett volna vigasztalni. A sírástól persze nem tudtam beszélni, csak a tesztet mutattam neki.

A terhesség (nem szeretem ezt a szót, inkább babavárás) nagyon szépen telt, volt benne hányinger, aluszékonyság, bálnával vegyes elefánt érzés, vége felé dagadó lábak. Egyszerűen nem mertem elhinni, hogy ez velem történik meg. Minden fizikai kellemetlenséget olyan beletörődő örömmel éltem meg, hogy még az is jó volt, ami éppen rossz volt. Nézegettük az ultrahangos képeken, ez a feje, ez a lába, de igazából nem tudtuk elképzelni, hogy ez a mi gyerekünk.

A szülés életem legszebb napja volt, a fájdalmak ellenére bármikor újra élném. Amikor először a kezembe adták Nórát, bemutatkoztam neki:
– Szia, én vagyok az anyukád. Ejnye, milyen csúf vagy, hogy foglak én téged férjhez adni?
És ekkor elkezdett patakokban hullani a könnyem. Ez a gyerek most már mindig itt lesz velem. Nekem kell rá vigyáznom, óvnom, táplálnom. Eddig azt hittem, hogy a legnagyobb baj, ami történhet velem az az, hogy nem lesz saját gyerekem. Most már tudom, hogy ez nem így van. A legnagyobb baj akkor ér, ha én ezt a gyereket elveszítem. És tudjuk, hogy "minden születés új halál", csak arra kértem a mindenhatót, hogy én haljak meg előbb. Ezek szomorú gondolatok a legnagyobb boldogság perceiben, örültem, sírtam egyszerre. És ezt az aggódást, féltést azóta is érzem, százszor inkább nekem legyen fájdalmam, bajom, mint egyszer neki.

Nóra jó kislány volt, hamar megtanulta végigaludni az éjszakát. Evett, aludt, és hasonlított. Szegény anyukámnak volt ez fontos, ez az egész lombikos eljárás olyan misztikum volt neki, kérdezni nem mert, talán úgy gondolta, hogy ezt neki tudnia kellene, és nem akart kellemetlenkedni a részletekbe történő vájkálásban, és fogalmam sincs, hogy az egészről milyen elképzelése volt. Feltűnt, hogy ismerősöknek ő nem mond semmit, mintha szégyellné ezt az egészet, hogy nekünk nem természetes úton lett a kislányunk. De azokat a szikla-kőhegyeket én hallottam, amikor legördültek a szívéről, ott a kórházban, amikor először pillantotta meg a legújabb kisunokáját. HASONLÍT! A haja vörös, éppúgy, ahogy az enyém volt. Az orra pedig tiszta apukája. Az addigi árnyék a mosolya mellől eltűnt, és láttam rajta, hogy megkönnyebbül. Ezek után tudott tiszta szívéből örülni. Tényleg a mi gyerekünk.

Annyira jó volt babázni, hogy elhatároztuk, ahogy lehet, megyünk újra a "szomszéd úrhoz" a Kaáliba, és "kérünk még egy gyereket". Persze a körülöttem babakocsit tologató anyukák szoptatás közben "bakapták a legyet", és már gömbölyödött másodszor a pocakjuk, pedig az első gyerek az egyiknél a negyedik lombik volt, a másiknál az ötödik inszem. A második gyerek még csak új jött, potty. Én is valami ilyesmire számítottam, de ezek a csodák nem velem történnek meg. Egyszer én is azt hittem, hogy talán most, de a helyzet rosszabb volt. Annyira összekeveredtek a hormonjaim a másfél évig tartó szoptatás után, hogy 2 hónap vérzés kimaradás után annyira véreztem, hogy kórházba kerültem, egészségügyi (hogyisírjam) kaparásra. Nem valami biztató annak, aki kistestvért akar.

Vettünk egy nagy levegőt a férjemmel és bejelentkeztünk a Kaáli intézetbe (1999-ben). Hallottuk a rossz hírt, az OEP a második gyereket már nem támogatja, úgyhogy össze kell szedni anyait, apait, és ha bele akarunk vágni, akkor készüljünk fel, hogy 250 ezer alatt nem tudjuk megcsinálni. Én persze biztos voltam benne, hogy mivel az IVF nekem elsőre sikerült, ez most sem lesz másképp, és hát ha ennyibe kerül nálunk egy gyerek, hát vágjunk bele, legfeljebb spórolunk. Biztos voltam a sikerben. Most sem izgultam, most sem féltem, mert úgy éreztem, hogy sikerült. Derült égből villámcsapásként ért a tesztelés napján a negatív eredmény. De hogy engem mekkora csalódás ért! Azt hittem összedől a világ. Annyira, de annyira sajnáltam magam, több napig teljesen magam alatt voltam. Ezen a pénzen az egész család tudott volna nyaralni, akárhol ... És nem sikerült. Nem vettem észre, hogy milyen bolond vagyok már megint, hiszen nekem van a legdrágább, legmegértőbb férjem, a legtündéribb kislányom, és már megint itt játszom az eszemet, hogy én ilyen meg olyan szerencsétlen vagyok!

Nehéz időszak következett. Nem adtuk fel, az egyik sikertelenség követte a másikat, hamar talpra álltunk, és fogtunk bele a következő próbálkozásba. Nem tudtam rájönni, hogy mit csináltunk másképp az első lombiknál. Hiszen az sikerült. Próbáltam összehasonlítani a gyógyszeres kezeléseket, próbáltam visszaemlékezni a körülményekre, de nem ment. Illetve visszaemlékezni ment, csak éppen utánozni nem tudtam. Azokban a két hetekben ideges és türelmetlen voltam, nagyon féltem, hogy már megint nem fog sikerülni, és ugye nem leszek egyre fiatalabb, és a korkülönbség is nagy lesz, szóval paráztam, ahogyan azt kell. És persze sorra nem sikerült. Bevetettem mindent, kineziológia, homeopátia, jóga, relaxáció. Semmi. Túlestem egy laparoszkópiás műtéten, ahol persze mindent rendben találtak. Az orvos azt mondta, hogy olyan egészséges vagyok, hogy mutogatni kellene. Hát ettől nagyon boldog voltam ... Volt, hogy ugyanúgy dolgoztam a két hét alatt, mintha misem történt volna, volt, hogy két hétig otthon csücsültem, és nagyon kíméltem magam. De semmi. Nagy lendület, nagy remények, várakozás, és a mélységig zuhanás. Összesen négyszer. Már éppen kezdtünk anyagi tűréshatárunk végefelé közeledni, amikor jött a jó hír, hogy nem kell több beavatkozást fizetnünk, mert már gyerekszámtól függetlenül 5 lombikot támogat a tb. Épp most hagyjuk abba? Mikor már négyet kifizettünk? Hiába voltam ekkor már 39 éves, úgy döntöttünk, hogy ezt az 5 lehetőséget kihasználjuk, és továbbra is mindent megteszünk, hogy legyen még egy gyermekünk.

Közben építkeztünk, az emeleten lett egy felnőtt háló, és két gyerekszoba...

Ekkor következett még két sikertelen lombik, és közben nagy dolog történt velem, rátaláltam az indexen a Meddőség-Lombikbébi fórumra. Először nem hittem a szememnek. Hát nem vagyok egyedül. Hányan vannak, akik ugyanebben a cipőben járnak. Sőt nálam sokkal rosszabb eredménnyel, és nagyobb bajokkal. A 8 év próbálkozás után volt már annyi tapasztalatom, és éreztem is magamban annyi erőt, hogy tudtam bátorítást és segítséget nyújtani azoknak, akik kérdeztek, akik bizonytalanok voltak. Együtt drukkoltunk a próbálkozóknak, segítettünk intézetet, orvost találni az éppen orvost-keresőknek, együtt sírtunk azokkal, akiknek nem sikerült, együtt örültünk a pozitív teszteknek, és a megszületett babáknak.

Közben szépen csendben ünneplés nélkül átléptem a negyedik ixet. Régebben úgy gondoltam, hogy 40 fölött már nem érdemes próbálkozni. Az elmúlt években a 6 sikertelen lombik nem tett jót az önbizalmamnak. Egyre fásultabban viseltem a kudarcot, és egyre nehezebben vettem fel a telefont, hogy újabb időpontot kérjek egy újabb próbálkozáshoz. Ez a 40 év fordulópont volt. Azt gondoltam, feladom, itt legbelül. A maradék 3 lombikot még lehet, hogy végigcsinálom, becsületből, de nem fogok sírni, ha nem sikerül.

Az emeleten van egy felnőtt háló, egy gyerekszoba, és egy vendégszoba.

2002 december. Nekem itt volt az a bizonyos szombat délután 2 óra, amikor az üzletek már bezárnak, és nem érdemes továbbmenni. De mivel most sem voltam egyedül, volt mellettem egy csodálatos ember, aki azt mondta, hogy "gyere csak, nézzük meg, biztos nyitva lesz az az üzlet...." vagyis mindentől függetlenül, amíg látunk egy lehetőséget magunk előtt, addig nem szabad feladni. Vettem egy nagy levegőt, és felhívtam az én drága orvosomat:

"szia, Gitta vagyok",
"szia, régen hallottalak",
"Figyelj csak, lenne egy óriási kérésem",
"Parancsolj", mire én:
"Csinálj nekem gyereket!!!!", pillanat szünet:
"OK én benne vagyok, csak kérj időpontot a lányoktól!"

Ez volt a bejelentkezés a nyolcadik lombikhoz. Beszélgetés, stimuláció, gyatra tüsző-érés, szokványos punkció 2 petesejttel, és meglepően magas embrió szám: kettő. Nálam ez már nagy szó! Fejlődtem azért én is. Már nem kellett ügyeletre rohangálni a szurikat beadatni, a pocakomba én, a faromba apa szúrta be az anyagot. Sokkal kényelmesebb és fájdalom mentesebb volt így. Mi nem produkáltunk burleszk-be illő szitukat, nem ájult el apa, miközben a fenekemben hagyta a tűt, mint ahogy valaki írta a fórumon.

Az embriók visszaültetése utáni két hetet meglepően nyugodtan töltöttem. Az első héten otthon voltam, mert a lányom bárányhimlős volt. Azért volt izgulnivalóm: az új oviban hogyan illeszkedik be, az elég csúnya ekcémája vajon a szigorú diéta mellett javulni fog? A fórumon a lányok közül volt valaki, akiért különösen aggódtam, a kilencedik lombikja volt éppen, és én nagyon szerettem volna, ha sikerül neki. Amikor baba-téma jutott eszembe, mindig azt mondtam magamnak: Évi hajrá, sikerülnie kell! Légy ügyes! A második héten mentem dolgozni, már hiányzott. A szokásos lótás-futás, gyerek-emelgetés.

Szokásos módon nem teszteltem a 14. napon. Jól is tettem - gondoltam -, mert másnap a teszten a szokásos egyetlen csík látszott. Én olyan mérges lettem! Hirtelen dühömben az egészet kidobtam a szemétbe. Zacskóstul, pipettástul, mindenestül. Gyorsan túlestem a dolgon, és hamar el is határoztam, hogy ebből már aztán nagyon elegem van, és tonképpen nem is kell nekem még egy gyerek (savanyú a szőlő), meg különben is mit képzelek magamról, ilyen vén fejjel ... stb, stb. A nagy felindultságban Antira nem is figyeltem, aki úgy halkan megjegyezte, hogy "nem kellett volna még várni, mielőtt kidobod azt a tesztet? Nem jelenhet meg még a második csík?" ugyan már, volt a választ, az egy csík, az egy csík, és különben is ühüm, bühüm .... miért fokozzuk? Reggeli előtti teendők, pakolás, - már a jövőnket tervezgettem, maradunk így hárman -, lilahagyma-pucolás a szemetesbe, és akkor rám mosolyog az a csúnya teszt még egyszer (még jó, hogy arccal felfelé esett), de már két csíkkal! Hát ez meg milyen tréfa? MIIIII EEEEZ? Kikapva a szemetesből rohantam apához, nézd, ott a második csík! Halvány ugyan, de határozott, és ott van! Ilyenkor persze nem hiszi el az ember, újra felkavarodnak a már lenyugodott kedélyek, hogy akkor talán mégis? És akkor most mi van? Akkor mégis lesz még egy gyerekünk?

Félelemmel vegyesboldogság, bizonytalansággal vegyes bebizonyosodás.... Ezt az érzést azt hiszem nem tudom leírni. A következő napokban persze eldőlt a dolog, volt újabb teszt, ami még határozottabban mutatta a két csíkot, volt vérvétel, ami szintén pozitív volt. Én ég és föld között lebegtem, sokáig senki előtt nem tudtam titkolni a dolgot, mert az arcomon folyton ott volt a vigyor, mindig, munka közben, egyedül, nem hervadt.

Ennyi. Most készülök az amniocentézisre, mert ugye ebben a korban már nagyobb a veszélye a genetikai rendellenességeknek. Ha ezt a vizsgálatot túléljük, és a baba is egészséges, akkor talán novemberben megszületik Petike, a várva várt második gyermekünk. Nóra lányom mondta, hogy "akkor teljes lesz a család...

A történetünk happy end-del végződött, és így kerek, ahogy van. Ezt annak idején 2003-ban írtam, ki kellett írnom magamból, meg akartam mutatni másoknak, hogy érdemes küzdeni, menni előre tovább.

A fenti történetnek van folytatása, a sors kegyes volt hozzánk.

2003 szeptemberében született meg Petike. Kicsit megijedtünk, mert terhességi toxémia miatt 7 héttel korábban érkezett, két kiló alatt, csupa csont és bőr icipici Petike. Nem szívesen emlékszem vissza azokra az időkre, sokáig voltunk kórházban, ő is elég lassan szedte össze magát és bizony én is. Még 3 hónaposan sem volt akkora, mint más, amikor megszületik. A saját bajaimról most inkább nem is írnék… (ez egy másik, nagyon hosszú történet lenne)

Többen kérdezték akkoriban, hogy „és harmadik?” Na neeeem, harmadik az nem lesz. Ismerve az előzményeket, nem terveztünk harmadik gyereket. Részemről örültem, hogy végül is sikeresen vagyunk túl a családtervezésen, két poronty, akárhogy is, de elég. Arra gondolni sem akartam, hogy visszamenjünk az intézetbe, és újabb beavatkozást tervezzünk. Még egy terhesség, meg szülés, Petike után pláne. Később Anti elárulta, hogy mivel ők is hárman vannak testvérek, titkon azért szeretett volna egy harmadikat, de tudja, hogy milyen tortúra egy ilyen beavatkozás, nem akart engem ennek még egyszer kitenni. Boldog és elégedett volt a mi két szép gyerekünkkel.

Petike sokáig és szívesen szopott, én már nyárra kezdtem visszafogyni, tornázni jártam, sok zöldséget, gyümölcsöt ettem (mi az, hogy sokat, nyáron CSAK zöldséget és gyümölcsöt ettem. Igazából ekkor éltem első nyerskosztos korszakomat, kicsattanóan egészséges voltam, méregtelenedve, kizárólag nyers növényi étrenden). A gyerekek, a család olyan nagy boldogság, most nem is találok rá szavakat. Meg lehet nézni a képeket, amik akkoriban készültek (2004 nyara), látszott rajtunk a teljes harmónia, békesség.

Horvátországban nyaraltunk barátainkkal, és kedves barátnőm a tengerparton megjegyezte, hogy most pont úgy nézek ki, mint aki terhes. Erre én meg sem bírtam szólalni, mert ugye amit akartam mondani, az nem volt szalonképes, más meg nem jutott az eszembe.

„Én terhes? De hát nekem nem lehet csak úgy gyerekem! Tudod te hány orvos túlórázott rajtam az elmúlt években? És különben is Petike szopik még.” Ehhez még hozzájött az az arckifejezés, amit Anikó azóta is emleget, állítólag abban benne volt minden… Továbbra is állította, hogy ne legyek én abban annyira biztos, mert ő bizony úgy látja. Ebben is maradtunk, én elkönyveltem, hogy ez a csaj nem normális, ő pedig csak mosolygott a nem létező bajusza alatt.

Nyaralás után hazajöttünk, és bizony jöttek azok az össze nem téveszthető tünetek, amiket persze én nem vettem komolyan. Rajtam kívül mindenkinek felcsillant a szeme, hogy „csak neeeem?”, de én tudtam, hogy ilyen előzménnyel a hátam mögött ez csak valami kis gyomor vagy epebaj lehet. Aztán végre a barátnőim unszolására vettem egy terhességi tesztet, hogy mielőtt elmegyek orvoshoz a bajaimmal, a terhességet ki tudjuk zárni. Hát nem tudtuk. A teszt az olyan pozitív lett, hogy na. Ilyet még nem is láttam. A teszt csík vastagabb és erősebb volt, mint a kontroll csík!

Először nem tudtam, hogy most nevessek, vagy sírjak (most, ahogy írom e sorokat, is könnyes lett a szemem). Az öröm keveredett az aggódással, a meglepetés a megkönnyebbüléssel. Anti annyira örült, hogy percekig el sem tudott engedni, csak ölelt és szorított magához, és azt hajtogatta, hogy biztos, hogy igaz ez? Nóra meg egyfolytában azt hajtogatta, kántálta, hogy „de jó lesz még egy kistesóm, de jó lesz még egy kistesóm…” Rögtön hívtam telefonon a barátnőimet, először persze őt, aki már Horvátországban látta rajtam. „Hát én megmondtam, most mit csodálkozol?”

Velem is megtörtént a csoda, és akkor, amikor már nem vártuk, kaptunk egy ajándék babát. Mi, akik ennyit küzdöttünk, áldoztunk a családért, megnyertük a JOKER nyereményt!

A természet így nyom barackot az orvostudomány fejére.

Az első örömön túl el kellett gondolkozni azon, hogy most mi lesz. Nem vagyok már fiatal, sőt. Petikével alig maradtunk életben, voltak nagyon kemény pillanatok, amiket nem szerettem volna, ha megismétlődnek. Arra gondoltam, hogy elmegyek az orvosomhoz, és tanácsot kérek tőle, megkérdezem, hogy mint orvos mit javasol, megtarthatom-e ezt a babát.

Az orvosom annyira, de annyira örült, ő pontosan ismerte az előzményeket, és nem értette, hogy miért aggódom. Azt mondta, ez egy természetes úton létrejött terhesség, és nem fog még egyszer előfordulni az, ami Petikével történt. Higgyem el, hogy nem lesz semmi baj. A koromat említettem, erre mosolyogva megnyugtatott, nem fogok rekordot dönteni az én korommal, mert nálam idősebbek is szülnek manapság. Az egészségemmel nincs baj, fiatalos vagyok, jöjjön az a harmadik „csodababa”. Jöjjön ez a „házilagosan összebarkácsolt csodababa”.

És igaza lett. A terhesség megszépített, nagyon jól is éreztem magam. Folyamatosan azt éreztem, hogy részese vagyok egy csodának, ami éppen velem történik. Mintha egy filmet néztem volna a moziban, egy romantikus családi filmet vasárnap délután, csak éppen én vagyok a főszereplő. És nem volt toxémia, nem volt koraszülés, a kislányom időre, 3 kiló 80 dekával született. Éppen kétszer akkora súllyal, mint Petike. A gyönyörű terhességet gyönyörű szülés követte, Kata két óra múlva szopott, erős, dundi nagyon szép kislány lett!

Talpraesett kis nőci, hihetetlen milyen aranyos!

Petike csibész, igazi kis pasi.

Nóra meg az okos nagylány, aki mindenre tanítja a kistestvéreit.

Anti a boldog apuka, akin vasárnap délután mind a három gyerek lovagol, és én, aki rájuk nagyon de nagyon büszke vagyok! Ezek vagyunk mi, a Wittmann család

Apa:

A két kislány:

Petike:

És én: