Gitta családi naplója

2009. október 21., szerda

Nóra színpadon

Föld színház
Nóra szerepet kapott, olyan gyorsan történt minden. Szombat, vasárnap próba, hétfő, kedd előadás. Ott voltam vele a próbákon, nagyon jó hangulat, olyan igazi fiatalos, lendületes társulat, kedvesek, tehetségesek. Remélem lesznek majd képek is. A stáblista, és a darab blogja itt.

Nem tudom, hogy a folytatás mi lesz. Remélem megkedvelték a gyerekeket, és máskor is hívni fogják őket. Azt tudom, hogy Nóra élvezi a dolgot, bár nagyon fáradt. Szerzett tapasztalatokat, élményeket, és ez a lényeg.

Címkék:

2009. október 20., kedd

Peti itthon


Ma, 10 napi kórház után Petike újra itthon!

Volt a kórházban egy kisfiú, aki ugyanazon a napon pottyant le, amikor Petike, csak neki nem a feje, hanem deréktájban 2 csigolyája törött el. Szilárd egy nagyon helyes, Petikénél 7 évvel idősebb kisfiú volt, mégis nagyon jól összebarátkoztak. Az utolsó napokban egymás mellé fektették őket, a két ágy közé székeket tettek, és úgy társasjátékoztak. Volt pityergés, amikor Szilárd nyert, de általában úgy intézte a dolgokat, hogy nagy küzdelemben, de Petike legyen a győztes. Amikor szombat reggel mentem érte, akkor is épp játszottak, és úgy láttam, mintha Petike szívesebben maradna még egy kicsit... jó nem?

Elolvastam a zárójelentést, még jó, hogy csak most, így hazajövés után. A koponya törésen kívül volt itt más is... még jó, hogy ezt a nehéz napokban nem tudtam.


Az elmúlt napokban nagyon sokat foglalkoztunk Petikével. Rengeteget olvastunk neki, mondókákat, verseket tanultunk, számoltunk, betűztük a szavakat, megtanult néhány nagy nyomtatott betűt is. Mindezt saját érdeklődésből, tehát nem erőltettem semmit. Megtanult dámázni, malmozni, és még vagy ötféle nevenincs társasjátékot játszottunk vele a megunásig. Baleset nélkül mikor jutott volna erre ennyi idő és energia? Ehhez ennek kellett történnie? Nem foglalkoztam vele eleget a normál hétköznapokban? Erre volt Petikének szüksége? Nem próbálok meg erre válaszolni. De elgondolkoztam.

A másik önmarcangoló kérdés, hogy én, mint szülő hogyan akadályozhattam volna meg ezt a balesetet. Szigorúbbnak kellett volna lennem. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy velünk ilyen baleset nem történhet. Petike is mindig azt mondja, hogy "Anya bízzál bennem, nem esem le..." Mi a helyes szülői magatartás, a teljes tiltás, vasszigor? Petike nagyon eleven kisfiú, egy percig sem tud egy helyben maradni. Kicsit irigykedve nézem azokat a családokat, ahol a szülők mellett fegyelmezetten mennek a kisgyerekek. Nálunk ez nincs így, a gyerekek szertelenül rohangálnak, viszonylag szabadon élnek. Csak az van megtiltva, amiről úgy gondoljuk, hogy veszélyes. Eleget fegyelmezik őket az oviban, iskolában. Legalább otthon érezzék magunkat szabadnak, nem? Na jó, a terasz korlátján nem kellett volna átmásznia, de ezt most megtanulta, sajnos saját kárán.




Jó most újra itthon. Kata nagy szeretettel fogadta Petikét, egész nap le sem szállt róla. Ölelgette, puszilgatta, de jó, hogy itthon vagy!

És ez itt a domino-day! Hatalmas domino pálya, színes pici dominókkal, a gyerekek nagyon élvezték (na nem a megépítést, sokkal inkább a ledöntést!!)

Címkék:

2009. október 16., péntek

Petike

A terasz körül azért van ott a korlát, hogy a gyerekek ne essenek le a teraszról. Nem az a 80 cm a gond, amennyivel a föld felszíne fölött van, hanem a pince lejáró, ami mély is, meg beton is.
Csak éppen a tervezők azzal nem számoltak, hogy mi van akkor, ha a gyerek átmászik a korláton, és a terasz szélén lépegetve halad körbe, a korlátba kapaszkodva... illetve nem kapaszkodva.

Hát ez történt szerda délután, mialatt én zártam a lakást, Petike előreszaladt, és mire kiértem, már meg is történt a baj.
Nagy ijedelem volt, elvesztette az eszméletét, ömlött a fejéből a vér. Szerencsére a szomszédok kint voltak a kertben, rögtön hívták a mentőket. Közben néztük Petike pulzusát, biztattuk, hogy sírjon, de csak halkan nyögdécselt. Kérdeztük, hogy hol fáj, nem válaszolt...

Mire beértünk a Bethesdába, újra elvesztette az eszméletét, a pupillája kitágult, borzasztó sápadt volt, mi az, hogy sápadt, kezdett kékülni... na ez volt az a pont, ahol engem kiküldtek a szobából... Kint toporogtam egy "MŰTŐ" feliratú ajtó előtt, és le a kalappal az ápoló személyzet előtt, mert azonnal hoztak széket, vizet, bárki, aki bement, vagy kijött az ajtón, mindenki megkérdezte, hogy jól vagyok-e, hogy engem el kell-e látni esetleg... Hogy nézhettem ki... Aztán egy anyuka vizes törülközővel lemosta rólam a vért. Akkor csak néztem magam elé, csak most sírok, ahogy visszaemlékszem, és leírom mindezt.

Hogy bent ezután mi történt, azt csak sejteni lehet. Stabilizálták az állapotát, kiigazították és összekapcsozták a sebet a fején. Mindenféle csöveket, meg műszereket csatlakoztattak rá, intubálták, lélegeztetőgép, szonda a gyomrába, katéter, infúzió, stb... Azt azonnal látni lehetett, hogy koponya sérült, így már hívták is a gyermek rohamkocsit, amivel átvittük a Heim Pál kórházba, hogy a CT vizsgálatot mielőbb el tudják végezni. Amikor megláttam, nagyon megijedtem, a gyerek alig látszott ki a sok cső és műszer közül. Nyaki merevítő, kötés a fején, fekszik hófehéren, csukott szemmel kikötözve, csövek lógnak mindenéből... Megkaptam a felvilágosítást, a koponya valószínűleg eltörött, ezt tapintással is meg tudják állapítani. De hogy belül mi történt, azt majd csak a további vizsgálatok döntik el. Ha bevérzés, vagy egyéb dolgot találnak, akkor azonnal műteni kell... a következő 1 napot nem kívánom senkinek!

A Heim Pál kórháznál már ott várt Csabi, unokasógor (nagyon hálás vagyok érte!), és ezután már végig velem volt, amíg Anti meg nem érkezett.
A CT vizsgálat szerencsére nagyobb vérzést nem állapított meg, mindössze egy vékony filmszerű hematómát találtak. Meg találtak még valamit, azt nem tudtam beazonosítani, de volt neki neve, és ettől jól meg is ijedtem.

A várakozás közben Csabi tartotta bennem a lelket, elmesélte, hogy őt gyerekkorában hányszor varrták össze, és hogy milyen testrészei törtek el, és hogy a sebészeten már előre köszöntek nekik, mert visszajáró vendégek voltak. Próbálta elterelni a figyelmem, próbált életben tartani... Nagyon nagy köszönet érte!

A vizsgálat után átvitték Petikét az intenzív osztályra, pittyogó műszerek és csövek közé. Közben megjött Anti is, néztük együtt a tehetetlen Petikét, könnyeinktől alig láttunk.

Éjszaka folyamatosan adták egymásnak a kilincset a különböző szakorvosok Petikénél, hasi ultrahang, szemész, neurológus, és nem is tudom hány orvos látta reggelig. Nagyon alapos munkát végeztek, le a kalappal!

Éjszaka hazamentünk aludni, bár ez nekem nem nagyon ment, talán 1-2 órát ha sikerült. Már hajnalban hívtam a kórházat, hogy mi újság, azt mondták, a helyzet változatlan, az éjjel nem történt semmi említésre méltó.

Csütörtök: Reggel tényleg ugyanúgy találtam Petikét, ahogy este itt hagytuk, lélegeztetve, tehetetlenül, csövek szájában, orrában, karjában...

Hihetetlen, hogy mennyien hívtak, együtt éreztek, drukkoltak ezekben az órákban. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, a család, a barátok, munkatársak mind mind írták az sms-eket, leveleket, hogy ha bármiben tudnak segíteni, csak szóljak... hát igen. Jól esett.

A második CT eredménye jó lett, a hematóma kisebb lett, elkezdett felszívódni! Petike ügyes vagy!

Az ébredés: Ettől nagyon féltem. Rossz emlékek élnek bennem, édesanyám 8 évvel ezelőtt nagyon rosszul ébredt... de ez egy másik történet...
Szóval remegve vártam, hogy mikor nyitja ki a szemét. Megpróbálták levenni az oxigént, de egyedül nem tudott lélegezni, vissza kellett tenni a lélegeztető gépre. Először elkezdte mozgatni a lábát, a kezét, majd lassan kinyitotta a szemét, de csak résnyire. Fogtam a kezét, kértem, hogy szorítsa meg. Megszorította! Aztán mindkét mutató ujjával a szemközti falra mutatott, az üvegablak fölé, ahová egy faágon 5 kék kövér madár (olyan sajdikos, gombócartúros) van festve. Megkérdeztem tőle: Petike, a madarakat mutatod? Bólogatott a fejével, hogy igen. Újra kérdeztem: Petike, hány madarat látsz a falon? Erre a jobb kezén hirtelen kifeszítette mind az 5 ujját, jelezve ezzel, hogy 5 madarat lát a falon! Mindezt még úgy, hogy félig csukott szemmel, szája, orra tele csövekkel... Annyira boldog voltam!

Hátra volt még a saját lélegzés, megpróbálták újra levenni az oxigént, mondtuk neki, Petike nagy levegőt, lélegezz! Egyedül, menni fog! És végül sikerült.

Azt nem értette, hogy került ide. Miért van itt. Miért van lekötözve a keze, lába, mi ez a sok bigyó, ami lóg rajta. Szép lassan megszabadult néhány dologtól, már nem emlékszem pontsan, de azt hiszem, hogy a gyomor szonda, a katéter, és a jobb kezén az infúzió maradt csak benne, valamint a mellkasán a tappancsok, amivel a szívhang, szaturáció, meg még valami volt mérhető. Ja, meg még egy piros led a lába ujjára ragasztva. És még a nyaki merevítő is rajta volt.

Fogta a kezem, és meghallgatta, hogy mi történt, elmeséltem neki. Nem is vágyott másra, csak mesére, és hogy hallja a hangom. Még délután átmentünk (ágyon áttolták) a másik épületbe egy hasi ultrahangra, és egy funkcionális nyaki röntgenre, hogy kizárjuk a lép sérülését, valamint a nyaki csigolyák körüli szalagok sérülését. Ott nagyon hősiesen viselkedett, szépen válaszolt, amikor kérdezték, időnként elérzékenyülve mondta, hogy "szeretlek Anya!", nagyon angyal volt.
A röntgenben ülnie kellett, ettől hányt egy kicsit, de még ettől sem lett ideges, békésen tűrte, ez van. Szerencsére mindkét vizsgálat negatív lett, le lehetett venni azt a csúnya nyaki merevítőt, és délután már a katétert is kihúzták.

Délután kedvenc könyvét, a Petikönyv-et kétszer olvastam neki végig, és még két könyvet egyszer. Időnként bele-belealudt, bár az állandó csipogás engem inkább zavart, nem is értettem, hogy lehet így aludni.

Megbeszéltük, hogy ha elalszik, én hazamegyek, de reggel nagyon sietek be hozzá. A szék elég kényelmetlen volt, nem vállaltam volna az éjszakát itt, ülve.
Volt este még egy biztató jel: mielőtt elaludt, szomorúan mondta, hogy nagyon éhes. Ma még csak teát kapott, de holnap már ehet is!

Péntek: Reggel már nagyon várt. Megkönnyebbülve sírt, mikor meglátott, szegénykém, rossz lehetett itt egyedül. Aztán mutattam neki, hogy milyen játékokat hoztam neki, könyveket, DVD lejátszót, új filmekkel. Ezt persze az orvosok nem engedték nézni, mert koponya sérülés... blablalba, villogó fények meg esetleges görcsök, szóval összecsuktuk a lejátszót. Jobb is volt, meséltem neki nagyon sokat, szinte egész nap, tudta pihentetni a szemét. Meg jókat beszélgettünk, szójátékot játszottunk, énekelt nekem.
Ma az látszott, hogy a gyerek elkezd lassan rendesen működni, evett, ivott, pisilt, kakilt. Miután látták, hogy iszik rendesen, levették az infúziót.

Neurológus vizsgálta többször is, nagyon odafigyelnek. Azt hiszem nem találtak semmi rendelleneset. Ami még érdekes, hogy vízhajtót kap, hogy csökkentsék az ödémát! A koponyán belüli ödémát. Te jó ég, még ez is van neki.

Kérdezte, hogy mikor mehet haza. Mondtam neki, hogy azt én nem tudom, a doktornénit kell megkérdezni. És amikor legközelebb benézett a szobába a doktorő, Petike megkérdezte tőle: Kérdezhetek valamit? igen. Mikor mehetek haza? Olyan határozottan és édesen tette ezt, hogy komolyan kellett venni. Válasz is volt: ha szépen fekszel, eszel, iszol, szót fogadsz, akkor lehet, hogy a jövő hét közepén. Hű, az nagyon jó!! Pár csepp könny a szemében... ezt azért le kellett neki fordítani, hogy a jövő hét közepe az tulajdonképpen hány itt alvást jelent még? 4-5, na ez már nem tetszett annyira...

Szombat: kitettek az intenzív osztályról a sima sebészeti osztályra. Szigorú ágyban fekvés, mese, játék, éneklés, beszélgetés. A legnehezebb leküzdendő feladat az idő volt, elég lassan teltek a napok...

A következő napok szinte összefolytak, reggel jöttem Petikéhez, este mentem haza. Egyre több könyv és egyre több játék volt már bent nála, mindent elkövettünk, hogy tartalmasan és vidáman teljenek ezek a napok.
A kórteremben elég mozgalmas volt az élet, sok síró gyereket láttunk, szomorú sorsokat, nagyon csúnya betegségeket. Akkor is azt mondom, hogy százszor legyek én beteg, mint egyszer valamelyik gyermekem. Nagyon rossz síró, szenvedő gyerekeket látni. És ahogy a család ott áll az ágy szélén tehetetlenül, döbbenettel és rémülettel a szemében... És mi még milyen szerencsések vagyunk, hogy Petike balesete így alakult, végül is meg fog gyógyulni, kis seb marad a fején, és egy rossz emlék, de élheti tovább vidám kis életét. De mit érezhet az a szülő, aki gyermeke lassú agóniáját kényszerül végignézni... tehetetlenül. Hát ettől én teljesen padlón voltam, igen, ilyen is van...
Volt egy pár nap, amikor nagyon neki voltam keseredve, de szerencsére a család és a barátok... mindig volt valaki, egy jól időzített telefon, vagy levél formájában jelentkezett, és tudtam erőt meríteni a folytatáshoz. Petike szerencsére mindig vidámnak látott.

Anti is segített, ahogy tudott, hol a két lány délutáni összeszedésében, és az esti teendőkben, hol pedig Petike szórakoztatásában vett részt aktívan. Tudom, hogy ő is kiborult, bár rajta ez annyira nem látszott, ő mégiscsak férfiból van.
Most is ő van bent Petikénél, így van időm összeszedni a gondolataimat, és mindezt az egészet kiírni magamból. És hát már ettől is jobban érzem magam.

Tegnap (csütörtök) már fel is kelhetett Petike, elsétálhattunk együtt a WC-re. Ezen kívül még mindig szigorú fekvés van.

Remélem hamarosan hazaengedik, és akkor újra jelentkezem!!!!

Címkék:

2009. augusztus 16., vasárnap

Vége a nyaralásnak!


Sajnos vége a nyaralásnak. Most itthon rendezgetem a fényképeket, az emlékeket.

Voltunk vidámparkban: A hullámvasúton beszállás után:


És a második körnél:



A kicsi körbe-forgó nagyon népszerű volt, a kicsik többször is felültek:




Nóra hatalmasakat ugrott ezen az ugrálóasztalon:



És persze Kata sem hagyhatta ki:



Egy másik helyen, már rögtön bérletet vettünk a gyerekeknek, annyira bejött a trambulin. Egymás után többször is mentek, önfeledten ugráltak, tényleg öröm volt nézni.



Petinek a felfújható ugrálóvár jött be jobban. Ezekkel az óriásokkal bokszolt, meg nem állt.


A mini golf is nagyon tetszett a gyerekeknek. Igaz ugyan, hogy némelyik pályán csak nem túl szabályos "kézi módszerrel" boldogultak, de ez a szórakozásukat nem rontotta el.




Strandoltunk is, ez a félsátor volt a menedékhelyünk.

A gyerekek bebújtak, és még a bejáratot is el kellett torlaszolni.
Fürdés után, nagyon fáradtan:


Az egyik nap arra vágytunk, hogy egész nap a szobában maradjunk, és mindenki azt csinálhassa, amit akar. A gyerekek így játszottak a számítógépen:


És öröm azt is látni, hogy az egész napos játék és mozgás után milyen rendesen esznek! Egyik nap mi felnőttek úgy gondoltuk, hogy későn, fél háromkor ebédeltünk, így a délutáni fagyizás-sütizés betudható vacsorának, és az igazi vacsorát észrevétlenül el akartuk lógni. Ez már csak akkor derült ki, amikor épp már a fürdőkádba akartuk beparancsolni őket. Kata felháborodottan megszólalt: és a vacsora? Apa tett egy erőtlen kísérletet a kimagyarázkodásra: késő van már a vacsorához, igyatok egy pohár tejet, és feküdjünk le... de én tudtam, hogy Katával kár vitatkozni. Megkérdeztük a többi gyereket, és a válasz egybehangzó volt: éhesek vagyunk. És este fél kilenckor elindultunk spagettit enni... Petike annyit evett, hogy én azt hittem, rosszul lesz. A másik kettő is kitett magáért. Mi szülők, meg csak néztük őket...

Elbúcsúztunk a Balatontól, viszlát jövőre!

Címkék:

2009. augusztus 6., csütörtök

A Sümegi Vár


Nem volt tegnap strandidő, így meglátogattuk a Sümegi Várat. Jó választás volt, a gyerekek nagyon élvezték, és őszintén megmondva mi is.


A gyerekek azt sem tudták, hogy hová szaladjanak. Annyira fel voltak dobva! Minden falra fel akartak mászni, mindenhonnan ki akartak nézni... azt sem tudták, hogy melyik legyen az első: a középkori fegyverek kipróbálása, vagy felmászni az őrtoronyba, vagy lenézni a vár kútjába, vagy célozni egy régi ágyúval... mindent csak szép sorban.


Megint jó sokat fényképeztünk, és mint mindig, most is a gyerekek vannak a középpontban. A várról nagyon szép képek vannak fent a honlapjukon.

Nekem a kilátás tetszett nagyon:



Nagyon tetszett a lovagi torna: (érdekes volt, hogy a műsorba keleti hercegnők vendégjátéka ürügyén belefért egy kis hastánc is...)


Nóra ki nem hagyta volna a kalodát:


A végén Petike sírógörcsöt kapott, hogy mi már el akarunk jönni, mert mutatott egy helyet, ahová ő még nem ment fel, és bizony még oda fel kell másznia. Megvártuk, felment, boldog volt.

Lefelé a meredek úton készült még két kép a várról:


Sümeg szépen fel van készülve a turista látogatók fogadására. Van itt minden, körhinta, játszótér, lovaglás, zsibvásár, stb. Minden, amivel még egy kis időt és persze pénzt ott lehet hagyni.
Volt körbeforgó kisvonat:

És ezt Nóra sem hagyta ki. Szegénykém most félúton van a gyermekkor és a kamaszkor között, így elsőre jó ötletnek tűnt felülni a mozdonyra...

A harmadik kör után már nem annyira...

Volt lovaglás:

És hintázás a szép fajátszótéren.

Aztán megebédeltünk, és indultunk haza. A kocsiban aludtak egy jó nagyot, így az esti "korán_és_gyorsan_elalvás" elmaradt.

Címkék:

2009. augusztus 4., kedd

Kirándulás a Krisna Völgybe

A Balatontól nem messze, Somogyvámosban van a Krisna Völgy. Biofarm, kultúrális központ, templom, indiai vegetáriánus étterem, tehenészet, méhészet, iskola, dísztavak, ligetek... sok sok érdekes látnivaló van itt. Az autót letettük, és gyalog indultunk be a völgybe, egy ilyen jó kis motorozható, rollerozható úton:


Sokat fényképeztünk, a séta nagyon jól esett, a gyerekek robogtak, kiabáltak, sikítoztak, nagyon élvezték.

Az elefántra felmásztak, nagyon érdekesnek találták.


A beállított kép kicsit mű, de olyan édesek a gyerekek... így egy kupacban.


Tavak, ligetek... olyan szép volt. És a fénykép nem is adja igazán vissza. Ehhez adjátok még hozzá a csendet (leszámítva a gyerekek robaját), és a napsütést.


A fenti képen látható kis szentély nagyon tetszett a gyerekeknek, bebújtak, átszaladtak egyikből a másikba, aztán az oszlopokon úgy tekeregtek a lányok a fotó kedvéért, hogy még Petike is kedvet kapott. Nóra mint egy igazi modell:


Katának sem mondta senki, hogy így kell beállni egy fényképezéshez...

Ezt a pózt is maga találta ki:


Miután Petike nem nagy érdeklődést mutatott a fényképezkedés iránt, mindenki meglepődött, amikor azt hallottuk, hogy kiabál: Apa idenézz, Apa, most fényképezz le! És spontán megölelt egy színes oszlopot. Háttérben a kicsi tó, a partján szomorú fűz...

Sikerült egy csoportképet is csinálni, mind rajta vagyunk.


Az út végefelé volt egy fajátszótér, itt is el kellett tölteni egy kis időt. Gyermeki rácsodálkozással, és hatalmas szenvedéllyel estek neki a hintáknak, mászókáknak, csúszdáknak, tornyoknak... Mintha nem egy hosszú séta végén lennénk, hanem az elején. Mi meg lerogytunk az árnyékban, víz után nyúlva. Hát ennyit jelent a fiatalság.
Kata mászik:
A templomban már nem sok kép készült. Volt vezetőnk, de odafigyelni nem nagyon tudtunk, mert egyfolytában a kicsiket kellett csitítani, meg összeszedni, mert folyton eltűntek, vagy valami rosszaságot csináltak. Felmásztak valahová, ahová nem volt szabad, megfogdostak valamit, amit nem volt szabad, stb...


A végén egy jót ettünk az étteremben. Indiai vegetáriánus étterem, nekünk nagyon bejött (mondjuk nekem már kevésbe, mert minden főtt, sült, és a szabcsi elég zsíros is volt), a két kicsinek sajnos nem. És amikor meglátták nem azt mondták, hogy ők ilyet nem kérnek, hanem elintézték azzal, hogy ők nem éhesek. És anyuka, ha egy gyerek nem éhes, azt felesleges étellel kínálni, úgysem fog enni.
Hát ennyi volt. Visszafelé már gyorsabb volt az út, jól kifáradt mindenki, hamar el is aludtak, csak úgy horpasztanak itt mellettem.

Címkék:

2009. augusztus 3., hétfő

Aranyos mondások

Ez épp ma történt, és annyira aranyos volt Petike. A strandról sétáltunk vissza a boglári apartmanba, amikor is Petike levette a vizes fürdőnadrágját, és egy szál pólóban jött mellettünk. Egy rövidke mogyorózás után kétségbeesve jön oda hozzánk: "Anya eltűntek a golyóim!"
Megnyugtattam, hogy ez csak átmeneti. Kicsit később: "Éljen, éljen, visszajöttek!"
Már majdnem a kapuban: "Ó, a francba, már megint eltűntek". Később Nóra megkérdezte, hogy megvannak-e már, mire Petike: "Jaj de jó, visszajöttek, ja nem, az egyik még hiányzik!"

A másik poénos dolog Nórával történt. Keresztrejtvényt fejtett. Meghatározás: nemesgáz, 4 betű. És beírta, beírta, hogy: F*NG! bocs.
Amikor sehogy sem jött ki a vízszintes soron a megfejtés, és megnéztem, hogy mi a baj, majd megszakadtam a nevetéstől. Nóra ezt KOMOLYAN IS GONDOLTA!

Címkék: