A terasz körül azért van ott a korlát, hogy a gyerekek ne essenek le a teraszról. Nem az a 80 cm a gond, amennyivel a föld felszíne fölött van, hanem a pince lejáró, ami mély is, meg beton is.
Csak éppen a tervezők azzal nem számoltak, hogy mi van akkor, ha a gyerek átmászik a korláton, és a terasz szélén lépegetve halad körbe, a korlátba kapaszkodva... illetve nem kapaszkodva.
Hát ez történt szerda délután, mialatt én zártam a lakást, Petike előreszaladt, és mire kiértem, már meg is történt a baj.
Nagy ijedelem volt, elvesztette az eszméletét, ömlött a fejéből a vér. Szerencsére a szomszédok kint voltak a kertben, rögtön hívták a mentőket. Közben néztük Petike pulzusát, biztattuk, hogy sírjon, de csak halkan nyögdécselt. Kérdeztük, hogy hol fáj, nem válaszolt...
Mire beértünk a Bethesdába, újra elvesztette az eszméletét, a pupillája kitágult, borzasztó sápadt volt, mi az, hogy sápadt, kezdett kékülni... na ez volt az a pont, ahol engem kiküldtek a szobából... Kint toporogtam egy "MŰTŐ" feliratú ajtó előtt, és le a kalappal az ápoló személyzet előtt, mert azonnal hoztak széket, vizet, bárki, aki bement, vagy kijött az ajtón, mindenki megkérdezte, hogy jól vagyok-e, hogy engem el kell-e látni esetleg... Hogy nézhettem ki... Aztán egy anyuka vizes törülközővel lemosta rólam a vért. Akkor csak néztem magam elé, csak most sírok, ahogy visszaemlékszem, és leírom mindezt.
Hogy bent ezután mi történt, azt csak sejteni lehet. Stabilizálták az állapotát, kiigazították és összekapcsozták a sebet a fején. Mindenféle csöveket, meg műszereket csatlakoztattak rá, intubálták, lélegeztetőgép, szonda a gyomrába, katéter, infúzió, stb... Azt azonnal látni lehetett, hogy koponya sérült, így már hívták is a gyermek rohamkocsit, amivel átvittük a Heim Pál kórházba, hogy a CT vizsgálatot mielőbb el tudják végezni. Amikor megláttam, nagyon megijedtem, a gyerek alig látszott ki a sok cső és műszer közül. Nyaki merevítő, kötés a fején, fekszik hófehéren, csukott szemmel kikötözve, csövek lógnak mindenéből... Megkaptam a felvilágosítást, a koponya valószínűleg eltörött, ezt tapintással is meg tudják állapítani. De hogy belül mi történt, azt majd csak a további vizsgálatok döntik el. Ha bevérzés, vagy egyéb dolgot találnak, akkor azonnal műteni kell... a következő 1 napot nem kívánom senkinek!
A Heim Pál kórháznál már ott várt Csabi, unokasógor (nagyon hálás vagyok érte!), és ezután már végig velem volt, amíg Anti meg nem érkezett.
A CT vizsgálat szerencsére nagyobb vérzést nem állapított meg, mindössze egy vékony filmszerű hematómát találtak. Meg találtak még valamit, azt nem tudtam beazonosítani, de volt neki neve, és ettől jól meg is ijedtem.
A várakozás közben Csabi tartotta bennem a lelket, elmesélte, hogy őt gyerekkorában hányszor varrták össze, és hogy milyen testrészei törtek el, és hogy a sebészeten már előre köszöntek nekik, mert visszajáró vendégek voltak. Próbálta elterelni a figyelmem, próbált életben tartani... Nagyon nagy köszönet érte!
A vizsgálat után átvitték Petikét az intenzív osztályra, pittyogó műszerek és csövek közé. Közben megjött Anti is, néztük együtt a tehetetlen Petikét, könnyeinktől alig láttunk.
Éjszaka folyamatosan adták egymásnak a kilincset a különböző szakorvosok Petikénél, hasi ultrahang, szemész, neurológus, és nem is tudom hány orvos látta reggelig. Nagyon alapos munkát végeztek, le a kalappal!
Éjszaka hazamentünk aludni, bár ez nekem nem nagyon ment, talán 1-2 órát ha sikerült. Már hajnalban hívtam a kórházat, hogy mi újság, azt mondták, a helyzet változatlan, az éjjel nem történt semmi említésre méltó.
Csütörtök: Reggel tényleg ugyanúgy találtam Petikét, ahogy este itt hagytuk, lélegeztetve, tehetetlenül, csövek szájában, orrában, karjában...
Hihetetlen, hogy mennyien hívtak, együtt éreztek, drukkoltak ezekben az órákban. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, a család, a barátok, munkatársak mind mind írták az sms-eket, leveleket, hogy ha bármiben tudnak segíteni, csak szóljak... hát igen. Jól esett.
A második CT eredménye jó lett, a hematóma kisebb lett, elkezdett felszívódni! Petike ügyes vagy!
Az ébredés: Ettől nagyon féltem. Rossz emlékek élnek bennem, édesanyám 8 évvel ezelőtt nagyon rosszul ébredt... de ez egy másik történet...
Szóval remegve vártam, hogy mikor nyitja ki a szemét. Megpróbálták levenni az oxigént, de egyedül nem tudott lélegezni, vissza kellett tenni a lélegeztető gépre. Először elkezdte mozgatni a lábát, a kezét, majd lassan kinyitotta a szemét, de csak résnyire. Fogtam a kezét, kértem, hogy szorítsa meg. Megszorította! Aztán mindkét mutató ujjával a szemközti falra mutatott, az üvegablak fölé, ahová egy faágon 5 kék kövér madár (olyan sajdikos, gombócartúros) van festve. Megkérdeztem tőle: Petike, a madarakat mutatod? Bólogatott a fejével, hogy igen. Újra kérdeztem: Petike, hány madarat látsz a falon? Erre a jobb kezén hirtelen kifeszítette mind az 5 ujját, jelezve ezzel, hogy 5 madarat lát a falon! Mindezt még úgy, hogy félig csukott szemmel, szája, orra tele csövekkel... Annyira boldog voltam!
Hátra volt még a saját lélegzés, megpróbálták újra levenni az oxigént, mondtuk neki, Petike nagy levegőt, lélegezz! Egyedül, menni fog! És végül sikerült.
Azt nem értette, hogy került ide. Miért van itt. Miért van lekötözve a keze, lába, mi ez a sok bigyó, ami lóg rajta. Szép lassan megszabadult néhány dologtól, már nem emlékszem pontsan, de azt hiszem, hogy a gyomor szonda, a katéter, és a jobb kezén az infúzió maradt csak benne, valamint a mellkasán a tappancsok, amivel a szívhang, szaturáció, meg még valami volt mérhető. Ja, meg még egy piros led a lába ujjára ragasztva. És még a nyaki merevítő is rajta volt.
Fogta a kezem, és meghallgatta, hogy mi történt, elmeséltem neki. Nem is vágyott másra, csak mesére, és hogy hallja a hangom. Még délután átmentünk (ágyon áttolták) a másik épületbe egy hasi ultrahangra, és egy funkcionális nyaki röntgenre, hogy kizárjuk a lép sérülését, valamint a nyaki csigolyák körüli szalagok sérülését. Ott nagyon hősiesen viselkedett, szépen válaszolt, amikor kérdezték, időnként elérzékenyülve mondta, hogy "szeretlek Anya!", nagyon angyal volt.
A röntgenben ülnie kellett, ettől hányt egy kicsit, de még ettől sem lett ideges, békésen tűrte, ez van. Szerencsére mindkét vizsgálat negatív lett, le lehetett venni azt a csúnya nyaki merevítőt, és délután már a katétert is kihúzták.
Délután kedvenc könyvét, a Petikönyv-et kétszer olvastam neki végig, és még két könyvet egyszer. Időnként bele-belealudt, bár az állandó csipogás engem inkább zavart, nem is értettem, hogy lehet így aludni.
Megbeszéltük, hogy ha elalszik, én hazamegyek, de reggel nagyon sietek be hozzá. A szék elég kényelmetlen volt, nem vállaltam volna az éjszakát itt, ülve.
Volt este még egy biztató jel: mielőtt elaludt, szomorúan mondta, hogy nagyon éhes. Ma még csak teát kapott, de holnap már ehet is!
Péntek: Reggel már nagyon várt. Megkönnyebbülve sírt, mikor meglátott, szegénykém, rossz lehetett itt egyedül. Aztán mutattam neki, hogy milyen játékokat hoztam neki, könyveket, DVD lejátszót, új filmekkel. Ezt persze az orvosok nem engedték nézni, mert koponya sérülés... blablalba, villogó fények meg esetleges görcsök, szóval összecsuktuk a lejátszót. Jobb is volt, meséltem neki nagyon sokat, szinte egész nap, tudta pihentetni a szemét. Meg jókat beszélgettünk, szójátékot játszottunk, énekelt nekem.
Ma az látszott, hogy a gyerek elkezd lassan rendesen működni, evett, ivott, pisilt, kakilt. Miután látták, hogy iszik rendesen, levették az infúziót.
Neurológus vizsgálta többször is, nagyon odafigyelnek. Azt hiszem nem találtak semmi rendelleneset. Ami még érdekes, hogy vízhajtót kap, hogy csökkentsék az ödémát! A koponyán belüli ödémát. Te jó ég, még ez is van neki.
Kérdezte, hogy mikor mehet haza. Mondtam neki, hogy azt én nem tudom, a doktornénit kell megkérdezni. És amikor legközelebb benézett a szobába a doktorő, Petike megkérdezte tőle: Kérdezhetek valamit? igen. Mikor mehetek haza? Olyan határozottan és édesen tette ezt, hogy komolyan kellett venni. Válasz is volt: ha szépen fekszel, eszel, iszol, szót fogadsz, akkor lehet, hogy a jövő hét közepén. Hű, az nagyon jó!! Pár csepp könny a szemében... ezt azért le kellett neki fordítani, hogy a jövő hét közepe az tulajdonképpen hány itt alvást jelent még? 4-5, na ez már nem tetszett annyira...
Szombat: kitettek az intenzív osztályról a sima sebészeti osztályra. Szigorú ágyban fekvés, mese, játék, éneklés, beszélgetés. A legnehezebb leküzdendő feladat az idő volt, elég lassan teltek a napok...
A következő napok szinte összefolytak, reggel jöttem Petikéhez, este mentem haza. Egyre több könyv és egyre több játék volt már bent nála, mindent elkövettünk, hogy tartalmasan és vidáman teljenek ezek a napok.
A kórteremben elég mozgalmas volt az élet, sok síró gyereket láttunk, szomorú sorsokat, nagyon csúnya betegségeket. Akkor is azt mondom, hogy százszor legyek én beteg, mint egyszer valamelyik gyermekem. Nagyon rossz síró, szenvedő gyerekeket látni. És ahogy a család ott áll az ágy szélén tehetetlenül, döbbenettel és rémülettel a szemében... És mi még milyen szerencsések vagyunk, hogy Petike balesete így alakult, végül is meg fog gyógyulni, kis seb marad a fején, és egy rossz emlék, de élheti tovább vidám kis életét. De mit érezhet az a szülő, aki gyermeke lassú agóniáját kényszerül végignézni... tehetetlenül. Hát ettől én teljesen padlón voltam, igen, ilyen is van...
Volt egy pár nap, amikor nagyon neki voltam keseredve, de szerencsére a család és a barátok... mindig volt valaki, egy jól időzített telefon, vagy levél formájában jelentkezett, és tudtam erőt meríteni a folytatáshoz. Petike szerencsére mindig vidámnak látott.
Anti is segített, ahogy tudott, hol a két lány délutáni összeszedésében, és az esti teendőkben, hol pedig Petike szórakoztatásában vett részt aktívan. Tudom, hogy ő is kiborult, bár rajta ez annyira nem látszott, ő mégiscsak férfiból van.
Most is ő van bent Petikénél, így van időm összeszedni a gondolataimat, és mindezt az egészet kiírni magamból. És hát már ettől is jobban érzem magam.
Tegnap (csütörtök) már fel is kelhetett Petike, elsétálhattunk együtt a WC-re. Ezen kívül még mindig szigorú fekvés van.
Remélem hamarosan hazaengedik, és akkor újra jelentkezem!!!!
Címkék: Peti
